Mohács üzenete 500 év távlatából
2026. augusztus 30-án a megható és méltó ünnepi megemlékezést tartott a Kárpátaljai Népfőiskolai Egyesület a mohácsi csata 500. évfordulója alkalmából. Az együtt töltött alkalom a múlt felidézésén túl az összetartozásról, a hitről és a megmaradás erejéről is szólt. Kótyuk Zsolt, a Szürtei Református Egyházközség lelkipásztora énekével nyitotta meg a rendezvényt, majd az emlékezők közösen énekelték el nemzeti imádságunkat, a Himnuszt.
Az ünnepség kiemelkedő pillanata volt a mohácsi csata 500. évfordulójára állított emléktábla leleplezése. Mellette ott áll a jelképes tiszafa is, amely a Mohácsi Nemzeti Emlékhely tiszafáihoz hasonlóan az emlékezés és a továbbélés üzenetét hordozza. Gyökerei a múltba kapaszkodnak, miközben lombja a jövő felé mutat – arra emlékeztetve bennünket, hogy őrizzük mindazt, amit elődeinktől örököltünk.
Ünnepi gondolataiban Ozsváth András, a Magyarország Ungvári Főkonzulátusának konzulja, a mohácsi vereség történelmi tanulságairól és a nemzeti összetartozás fontosságáról beszélt. Balogh Lívia, a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének elnöke, megyei képviselő és a Kárpátaljai Népfőiskolai Egyesület alelnöke, arra hívta fel a figyelmet, hogy a múlt ismerete erőt adhat a jelen kihívásaival való szembenézéshez.
Antal Tímea, a Dél-kaliforniai Magyar Örökség Alapítvány elnöke, a magyar közösségek közötti kapcsolatok és az összetartozás jelentőségét hangsúlyozta. Molnár Eleonóra, a Kárpátaljai Népfőiskolai Egyesület elnöke pedig arról beszélt, hogy emlékeink és hagyományaink megőrzése közös felelősségünk, amelyet a következő nemzedékeknek is tovább kell adnunk.
Kiss Liliána a 46. zsoltár részleteinek eléneklésével, Kótyuk Zsolt református lelkipásztor pedig áldásával tette még emelkedettebbé az alkalmat. A megemlékezés koszorúzással zárult, amikor az egybegyűltek együtt hajtottak fejet a múlt áldozatai és történelmünk emléke előtt.
A rendezvény szépségét leginkább az együtt megélt pillanatok adták. Az énekek, a közös imádság és a Himnusz együttes eléneklése közelebb hozta egymáshoz az emlékezésre összegyűlteket. Ezen a napon nem csupán egy 500 évvel ezelőtti történelmi eseményre emlékeztünk, hanem arra is, ami azóta is összeköt bennünket: anyanyelvünk, hitünk, kultúránk és egymás iránti felelősségünk.
A tiszafa pedig tovább növekszik majd évszakról évszakra, csendesen őrizve az emléket és hirdetve: a múltat nem feledjük, a gyökereinket őrizzük, és a jövőbe vetett hitünket továbbadjuk.