Sóbányászat

Az egykori Máramaros vármegyében a só párlás útján való kinyerése, majd bányászata már az ókorban elkezdődött.

De azt, hogy a Tisza jobb oldalán található Aknaszlatinán pontosan mikor kezdték el a só kitermelését, nagyon nehéz megmondani. Csak utalások vannak arra, hogy Aknaszlatina északnyugati részén süppedések jelzik a régi bányamunkák nyomait.

Azonban arra már konkrét bizonyítékok vannak, hogy Aknaszlatinától északnyugatra, a Királyvölgyben, ahol 1846-ban Kiszling János aknatiszt vezetése alatt még sótermelés folyt, 1817-ben és 1846-ban 4 nagyobb és 30 kisebb ősi sóbányaművet, faszerszámokat, favályúkat, fa feszítőrudakat, facsákányt és kimosott sódarabokat fedeztek fel. Az is megállapítható volt, hogy a só kinyerése édesvízzel való oldással történt.

A Máramarosszigettől 5,7 km távolságra található, szinte kimeríthetetlenül gazdag aknaszlatinai sótest 2160 m hosszú, 1700 m széles és több mint 600 m vastag. A sótest feküjében piroxénandezit-43 tufa található, benne agyagos márga- és homokkő fészkekkel. A sótest fedőjét 1,5-19 méteres vízszigetelőréteg, a sóagyag (pallag) képezte, amely helyenként 25-30 m vastagságig kaviccsal, homokkal és földdel volt borítva. Az itt talált só meglehetősen tisztának mondható.

Ez a sókitermelőhely Szlatinafalva, Zlatina vagy Zlathyna néven 1360-tól ismert, s két 1458-ban kelt oklevélben is felmerült. Azonban a Tisza kavicsterasza alatt elhelyezkedő sótestet csak 1773-ban kezdték kutatni és feltárni. Az aknával és kamrával történő újabb kori sótermelési folyamat pedig csak 1778-ban indult meg, amikor az említett ősi sóbányaművektől délkeletre megkezdték a Krisztina-akna telepítését, ahol a sótestet 18 m mélységben találták meg. A későbbiek során Aknaszlatinán nyolc sóbányában (aknában) folyt a termelés: a Krisztina-, az Albert-, a Kunigunda-, a Miklós-, a Lajos-, a József-, a Ferenc- és az új Lajos-bányában. Elsőnek a Krisztina-akna került megnyitásra 1778-ban, de mivel az itt talált só földesnek bizonyult, hamar felhagytak a mélyítésével és a sótermeléssel. Utána 1781-ben az Albert-bánya következett, amelynek a mélysége 1786 körül már 25 m volt; de 1788-ban víz alá került, ami miatt művelését kénytelenek voltak feladni. 1789-ben nyitották meg a Kunigunda- és a Miklós-bányát, melyeket 1790-ben egyesítettek, s utána már az összekapcsolt bányában folyt a kitermelés. 1804-ben került megnyitásra a József- és a Lajos-bánya. Az előbbi a fejtésre való felkészítés után tartalékbányaként szolgált. A Lajos-aknából, ahol csak 68 m mélyen kezdődött el a sófejtés, 87 m mélységben egy 210 m hosszú déli, valamint egy nyugati reményvágatot hajtottak. A Lajos-bánya 1809-ben még művelés alatt állt, de később víz alá került. 1808-ban nyitották meg a Ferenc-bányát, amelyhez 1833-ban egy szállító- és járóaknát is mélyítettek. 1853-ban a Ferenc-bánya alapterülete 4784 m, mélysége pedig 19 m volt. A Ferenc-bánya legmélyebb szintjén, 45 m mélyen egy emléktáblát helyeztek el a millennium emlékére.

Az 1850-es években Aknaszlatina sókitermelése kb. évi 17. 200 tonna volt. A bányát 1852-ben I. Ferenc József osztrák császár is meglátogatta. Az intenzív sóbányászatnak köszönhetően az 1860-as években a magyarországi sótermelésének több mint 50%-a került ki a máramarosi bányákból. A törmeléksót őrlés után 50 kg súlyban, zsákokba csomagolva juttatták el a raktárakba. Innen a Tiszán vagy szárazföldi utakon bérfuvarosok szállították tovább az ország különböző pontjain található sólerakatokba (sóházakba). Külön sóhivatalok működtek (pl. Tiszaújlakon) a kereskedelem biztosítására. 1910-11-ben az évi sótermelés 600 munkással 38.000 tonna kősó és 10.000 tonna ipari só volt. A Ferenc-bányát ebben az időben modernizálták, és ettől kezdve a sóvágáshoz már gépeket használtak. Így 1913-ban a magyarországi összes sómennyiség 16,3%-át termelték ebben az aknában. Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés alapján az aknaszlatinai sóbánya Csehszlovákiához került. A kárpátaljai terület Magyarországhoz történő visszacsatolása után (1939-1944) az aknaszlatinai sótermelést Koós Béla m. kir.bányatanácsos vezette. Ekkor a Ferenc-és az új Lajos-bánya volt művelés alatt, ahol a sófejtés a legmodernebb réselőgépekkel, mély szinti műveléssel történt. Ebben az időben kb. 750 munkás napi 100 vagon sót termelt (a Lajos-bánya 60, a Ferenc-bánya 40 vagont). Mivel Magyarország napi sószükséglete csak 45 vagon volt, így a két bánya könnyen elláthatta azt. A bánya kimerülésétől nem kellett tartani, mivel a próbafúrás még 600 m mélyen sem érte el a sótelep talpát. A többi bányában ekkor részben a só szennyezettsége, részben a vízbetörések miatt már nem folyt termelés. Miután a szovjet hadsereg 1944-ben megszállta Kárpátalját, a párizsi békeszerződés Aknaszlatinát a Szovjetunióhoz csatolta. Ebben az időszakban is tovább folytatódott a só termelése. 1974-ben bányamúzeumot alapítottak. A 9. számú aknában 300 mélyen pedig nemzetközi hírű asztma- és allergia-gyógyító szanatóriumot hoztak létre 1976-ban. A Szovjetunió felbomlása után (1991) Aknaszlatina Ukrajna részévé vált. Az 1998-as és a 2001-es árvizek után hatalmas földcsuszamlások voltak a területen. Ennek ellenére 2006-ban még mindig 250. 000 tonna sót termeltek, de nem sokkal később balesetveszély miatt leállították a termelést.