Kisbégány

Mi, magyarok különösen élenjárunk a hordókészítésben, hiszen bodnáraink keze alól kerül ki a többi között a beregszászi, a szerednyei, a munkácsi, az ungvári, a salánki, a derceni, az egri, az erdélyi, a gönci, a pozsonyi és a tokaj-hegyaljai hordófajta.

Kárpátalja számos településén - Salánkon, Dercenben, Nagybégányban, Kisbégányban, Sárosorosziban - a mai napig űzik a bodnárok, más néven kádárok, borkötők, avagy pintérek szakmáját. A Kisbégányban élő Lengyel János közel harminc éve foglalkozik hordókészítéssel. A szakma alapjait édesapjától és nagyapjától tanulta el, akik még kizárólag kézi szerszámokkal dolgoztak. János eleinte nem akart hordókat készíteni, ám az élet úgy hozta, hogy az 1990-es évek elején egy asztalos- és bondárműhelyben kapott munkát, ahol az akkori mestertől, Bakó Bélától és és fiától tanulta el a hordókészítás csínját-bínját. A civil életben ugyan többször változott a munkája, az otthoni műhelyében folyamatosan gyártott hordókat, szüretelőkádakat. Végül teljes állásban ez lett a munkája. A megrendelői többnyire helyi bortermelők, ám vittek már tőle hordót Németországba, Oroszországba, Hollandiába és Magyarországra is.

Lengyel János tölgy-, eper-, akác-, szelídgesztenye-, szilva- vagy cseresznyefát használ. Az alapanyagot szálirányban méretre vágja, majd 18 hónapot kell érleli a napon, az esőn és a szélben ahhoz, hogy kellően puha és száraz legyen, s kiázzanak belőle a káros anyagok. Ezután jön a donga formára vágása, gyalulása, cuvakolása, kibélelése és stészolása. A hordó dongáját munkavasba állítja, majd tűzön megpörköli a dongákat, amelyeket közben folyamatosan vízzel locsol. Így éri el, hogy hajlítható puhaságú legyen a fa, amely ezáltal elnyeri a végleges formáját. A hordó dongáit a cugnak nevezett eszközzel összehúzza, majd ráteszi a félig kész hordóra a vasabroncsot. A fenék elkészítésének is megvan a maga folyamata: fenekelés, gárbolás, a csíny kivágása. Ezek a fogalmak a hordó végének egyenesre gyalulását és vágását, azaz kigárbolását takarják. Ezt követően kivágja a csínyt, amely a hordó fenekét tartja. Körzővel kiméri a kialakult mélyedést, és az előre összeszegelt fenékre rárajzolja, majd kivágja és elvékonyítja a szélénél. Kifúrja a lyukakat és ráteszi a fenekeket a hordóra, majd kétélű késsel simára csiszolja a hordó belsejét és külsejét. Végül beleteszi a lyukakba az aknanyílást és a csapot. A hordó fenekére gyakran piros sávot fest, mely egyrészt díszítés, másrészt nem engedi, hogy a pálinka a szálak között kiszivárogjon a hordóból. Ez már csak egy kiegészítő elem, ahogy a hordóra szerelt fül és a hordótartó is.

Lengyel János eddigi legnagyobb hordója 600, a legkisebb 4 literes volt. A mester vallja, hogy egy jól elkészített hordó akár száz évig is jó lehet, ha megbecsülik. A hordót ugyanis ugyanúgy ápolni kell, mint minden más tárolóeszközt. Elsősorban tisztán kell tartani. Ha a nedű kifogyott a hordóból, akkor azt több léből ki kell mosni. A mosóvízbe adagolható szóda vagy trisó, ami elveszi a szagokat. Egyes helyeken diófalevél főzetével forrázzák ki a belsejét. Végül hagyni kell kiszáradni a faedényt, s kénlapot kell elégetni benne. Az így megtisztított hordóba vissza kell dugni a dugót, és a következő használatig száraz, hűvös helyen kell tárolni. Még így is előfordulhat, hogy a hordó megsérül. Többnyire a dongát vagy a feneket kell javítani, illetve ki kell égetni a hordót. Lengyel János megrendelései között a hordók mellett szüretelő kád, szaunába való kád, szenteltvíztartó is szerepel.