Kankó vár

A Fekete-hegy sziklateraszán álló egykori erődnek ma már csak a romjai láthatóak. Egykor a vár a Tisza jobb partján futó utat és annak átkelőhelyét ellenőrizte. Korábban Ugocsavárnak hívták, később nevezték el Kankó-várnak a hegyen élő ferencesek szőrmeruhája (kalikó) után. A hagyomány szerint az erőd a XIII. század első felében épült. Első írásos emléke 1308-ból származik. Ekkor a Borsa család birtoka. Borsa Kopasz lázadásakor 1317-ben Károly Róbert lerombolja a várat. Új erőd építésére 1399-ben Perényi Péter országbíró, Nagyszőlős ura kap engedélyt I. Zsigmond királytól.

A XV. század elején a vár a ferences rendi szerzetesek tulajdonába került. A protestáns hitre áttért Perényi Ferenc 1544-ben elvette a szerzetesektől az erődöt és lovagvárrá alakította azt át. A négyszög alakú várat sarkain szögletes bástyák védték, déli kapuja fölött torony állt. Az erőd mellett egykor őrtorony emelkedett. Ennek romjaira épült fel később a Kálvária-kápolna. 1556-ban Perényi elárulta I. Ferdinándot és János Zsigmond erdélyi fejedelem oldalára állt. A király parancsára katonái elfoglalták a várat és 1558-ban lerombolták azt. Azóta romokban áll.

A várhoz legenda is fűződik:

"Volt egyszer Perényi Péternek egy Ilona nevű csudaszép lánya, aki szemefénye volt atyjának, s mint a fergeteg után tündöklő nap, beragyogta mogorva özvegy apjának életét. A Fekete-hegy keleti részével szemben, túl a Tiszán emelkedett egy búzaasztag formájú dombon Nyalábvára, amely őslakuk volt. Abban az időben az ugocsai vár a ferencesek zárdája volt. Itt őrizték a hős Kapisztrán (Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano) ferences-rendi szerzetes - a szerk.) ereklyéjét, amit az év gyakori részében közszemlére tettek ki, s búcsújárás alakult ki, amelyek még nemrég is divatoztak. A zárda mellett a szerzeteseknek egy igen szép nagy templomuk is volt, ide tétettek ki az évenkénti búcsújáráskor Kapisztrán szent hamvai. Egy ilyen alkalommal Perényi Ilka is elment, bár ő református felekezethez tartozott, csak kíváncsi lett ő is a szent ereklyére. Még soha nem járt itt. Éppen akkor hozta haza apja egy gondos nevelőintézetből. De áldozata is lett kíváncsiságának, mert nem Isten szent házában, hanem kéjenc gonoszok tanyájában találta magát, és el kellett fonnyadni ártatlansága liliomának. A bárókisasszony este nem tért haza a szülői házba. Keresték mindenütt, de nem találták. Hiába ígért az elkeseredett báró gazdag jutalmat a nyomravezetőnek, mégsem került elő a lány. Teltek a napok, hónapok, évek. Semmi hír nem érkezett felőle, pedig mindenkit kikérdeztek a környéken. Egyszer egy öreg koldus tért be a kolostorba, leült imádkozni a padok közé, s ott a fáradtságtól elaludt. A kolostorban magas támlájú padok voltak, s a templomzáró szerzetes nem vette észre az öreget, ezért rázárta az ajtót. Éjjel a koldus felébredt, de nem tudott kimenni a templomból. Nagy sötétség és csendesség volt körös-körül. S hirtelen valahonnan messziről, a mélyből elfojtott sírást hallott. Keresni kezdte a hang forrását, de nem találta. Gyertyát gyújtott. A sírás mintha az oltár alól jött volna. Tudta, hogy az oltár mögé csak a szerzetesek mehetnek, de ő mégis odalépett, megmozgatta, s mintha valami megcsikordult volna a lába alatt. Akkor vette észre, hogy az egyik kőlap mozog. Könnyedén elfordította a mélybe, ahol lépcsőket talált, amely egy föld alatti üreghez vezetett. Itt talált rá egy síró lányra. Az öreg azonnal megismerte az eltűnt bárókisasszonyt, és kérlelni kezdte, hogy hagyja el vele együtt a börtönét, ő majd elvezeti az apjához. De a lány csak ráemelte könnyes, ártatlan szemét, s nem mozdult a helyéről, folytatta a szívbe markoló sírást.

Az öreg látta, hogy a lány beleőrült hosszú ideig tartó fogságába. Nem kérlelte hát tovább, hanem magára hagyta. Kimászott a rejtekhelyről, megigazította az elmozdított kőlapot, és elbújt a lócák között. Reggel, amikor a szerzetesek kinyitották a templomot, és érkezni kezdtek a hívek, az öreg kiosont, s egyenesen a báróhoz szaladt. Elmesélte neki éjszakai kalandját. A szerzetesek álszentül mindent tagadtak, nem akartak tudni semmiféle rejtekhelyről. Megátkozták a bárót, amiért meg akarta szentségteleníteni a templomot, még a kereszttel is útját állták, amikor az a rejtekhely bejáratát kereste. A báró azonban megtalálta a titkos lejáratot és a föld alatti üregben a lányát. A szegény lány nem ismerte meg még az apját sem. A báró mindent megtett, hogy meggyógyítsa a lányát, de hiába hozták hozzá a legjobb orvosokat, a szerencsétlen kisasszony kiszabadulása után nemsokára meghalt. A megyékkel bíró hatalmas várúr, a bőszült atya haragjában földig rombolta a kolostort. A szennyes lelkű férfiakat a Vérfok nevű magas falról buckáztatta le a szédítő mélységbe, másokat meg égő tűzbe löketett haragjában. Nem gondolta, hogy emiatt határtalan hatalmát s még a vallását is kénytelen lesz elhagyni, hogy a fej- és jószágvesztést elkerülje. Le kellett neki raknia a városban egy új kolostor alapjait, s egyszersmind alapítvánnyal ellátni. A kolostor még a mai időben sincs befejezve, csak az alapok állnak. A rom fölé egy kis kápolnát építettek, ahová a nagyszőlősi nép Szentháromság vasárnapján búcsúra jár, s ott buzgó lélekkel énekel és imádkozik minden évben."